HOGYAN NÉZZÜNK FOCIVÉBÉT?
Szögezzük le rögtön az elején, a focinak semmi értelme. Huszonkét meglett férfi rohangászik a füvön, hogy egy krétával rajzolt vonalon túlra taszigálja a labdát, miközben mindehhez három, tőlük megjelenésében jelentősen elkülöníthető figura fizetésért próbál asszisztálni oly módon, hogy adott idő alatt a lehető legtöbbször akassza meg a játék folyamatát. Kutatók a mai napig nem tudták megfejteni, vajon miért a labdarúgásból lett az, ami és miért nem rögbiből, vagy a gyeplabdából, hogy maradjunk a labda-fű-emberek korrelációnál.
De ha már ez így alakult, próbáljuk meg minél élvezetesebbé tenni ezeket a másfél órákat, nem?
Nos, Kedves Olvasó, sorozatunkban rövid kis útmutatót találnak a foci vébé lehetőségeinek maximális kiaknázására. Kitérek jelentős és teljesen jelentéktelen témákra, ám ne legyenek illúzióik, az ördög még mindig a részletekben rejlik.
Első rész – KELL EGY CSAPAT!
Vegyük a csapatokat, mert szurkolni muszáj, anélkül teljesen felesleges belevágni. Először is, lett légyen bármilyen mérkőzés is a soron következő, válasszunk magunknak csapatot! De hogyan? Az egyéni szimpátiának, intuíciónak ugyan komoly szerepe lehet a választásban, ám azért vannak örökérvényű szabályok.
Sose szurkoljunk olyan csapatnak, amelyik a múltban megalázó verést mért a magyar válogatottra! Igaz, ez jelentősen leszűkíti mozgásterünket, de kerüljük, még a lehetőségét is annak, hogy konfliktusba kerüljünk saját lelkiismeretünkkel. Ha két olyan csapat játszik, amelyik a múltban megalázó vereséget mért ránk, akkor annak szurkoljunk, amelyik ezt régebben tette – közismert tény, hogy a múlt ködébe sok kellemetlen emlék beleveszett már.
Kerüljük azokat a csapatokat is, melyek elve vesztésre vannak ítélve. Ez elsőre kegyetlennek hangzik, ám valljuk be, ez az egész őrület a szurkolásról, nota bene a győzelemről szól. Ha érzelmileg nem vagyunk érintettek, sem mazochisták, akkor legalább azzal ne sokkoljuk magunkat, hogy főlehajtva sétálunk a krokodil szájába. A gyengék sorsa, hogy elvérezzenek, és noha tényleg roppant szimpatikus egy csetlő-botló alakulat a nagyok játékában vergődve, azért sokkal jobban csúszik a sör, ha a végén a mi csapatunk hagyja el nyertesen a pályát.
Csapatválasztásnál sokat nyom a latban a szerelés is. Kerüljük az unalmas mezben pályára lépő csapatokat. Legyen valami különleges a játékosok megjelenésében, amivel azonosulni tudunk. Most komolyan, hogyan akarunk szurkolni olyasvalakiknek, akikre nézve a józsefvárosi piac jut az eszünkbe? Azonos színű póló, nadrág és sportszár szóba sem jöhet, a színek tükrözzék korunk szellemiségét, az individualizmus éveiben a mez maga legyen az önkifejezés legfontosabb eszköze.
Semmiféleképpen ne szurkoljunk olyan csapatnak, amelyben több játékos is ugyanúgy néz ki, vagy hasonló a neve. Összezavar, és elbizonytalanodunk tőle. A labdarúgás nézői oldalról rengeteg koncentrációt igényel, például leshelyzet, vagy szabálytalanság esetén, ilyenkor kimondottan rosszul jön, ha azon kell gondolkodni, hogy most akkor Kim Dzsong Kim, esetleg Jün Szin Kim, vagy Mang Hun Kim csúszott-e be hátulról páros lábbal? A nevek könnyedén helyettesíthetőek bármilyen nemzetre, Sanchez, Smith, Schulz, és hasonló nevekre különösen figyeljünk. Ugyanígy könnyen beláthatjuk, mennyire idegesítő, ha egy csapatban több magas, hófehér bőrű, teljesen kopasz játékos található, egy idő után minden energiánkat arra fogjuk pazarolni, hogy lokalizáljuk az adott egyént, közben pedig nem látjuk, hogy a balbekk mekkora esernyőt adott a jobbszélsőnek.
Ne szurkoljunk olyan csapatnak, amelynek tagjai folyamatosan színészkednek, hiába a mondás, a Világ csupán annyiban egy nagy színpad, hogy adott pillanatban mindahányan egyszerre vagyunk rajta jelen. Ugyanígy erősen kerülendő a labdát unalmasan tologató gárda is, ellenben a folyamatosan durvuló, már-már kegyetlenségbe hajló jelenetek fokozzák az emberi szervezetben tapasztalható adrenalin-szintet, így emlékeztetve minden nézőt a sport, mint általános gyűjtőfogalom gyökereire, mikor is a két háború közötti unalmas mindennapok elütésének új módozatát fedezte fel benne a két lábra állt homo sapiens.
Ezzel el is érkeztünk első fejezetünk végéhez, persze lehetne még említést tenni az olyan szűrési, leválogatási-elvekről, mint a beszélt nyelv viszonya a magyarhoz, vagy az általunk beszélt idegen nyelvek kapcsolata a pályára lépő csapatok anyanyelvével, esetleg választhatunk az alapján is, hogy melyik csapatból ismerünk akár egyetlen játékost, vagy, hogy melyikkel játszottunk utoljára az X-Boxon (Playstation, stb.).
A lényeg, hogy legyen kinek szurkolni, különben az egész egy fabatkát sem ér. Következő részünkben a kommentátorokról és a különböző elviselési-/elkerülési technikákról értekezem, addig is, hajrá és ne feledjék: KELL EGY CSAPAT!
Topor Csaba a SportKlub szerkesztő-kommentátora
