Hogyan nézzünk focivébét?

Amikor előző posztomon szöszöltem, voltak, akik már búcsúztak a világbajnokságtól, nos, illendően róluk írtam, ám most, hogy immár csupán négyen vannak versenyben, közülük is inkább csak két csapat számára maradt igazi motiváció, végre szabadjára engedhetem a bennem lakozó gonoszt. Mai bejegyzésem azokról szól, akik túlélték a csoportkört.

Anglia – „sose adjátok fel, sose hátráljatok”, ugye mindenki emlékszik Churchill legendás szavaira? Valami ilyesmi jellemezhette az angol válogatottat, ám ennyiben ki is merült a vágy, hogy felnőjenek a dicső elődökhöz. A vasgyári munkások, bányászok és kikötői rakodók gyülekezete kétségtelenül tud küzdeni, ám a labdarúgás már egy TGV (csak, hogy még nagyobbat rúgjak beléjük, ez a franciák rettenetesen gyors vonata) sebességével robogott el mellettük. Angliában lassan nincs épkézláb brit futballista, Rooney-ra építeni egy válogatottat számomra pedig kicsit olyan, mint a Gyalog galopp kastélyablak-jelenete, nem is csoda, hogy a huszonpár évesen negyvennek tűnő, egyébként valóban rettenetesen tehetséges tojásfejű partra vetett lepényhalként vergődte végig a nagy futball-fiesztát. Gerrard és Lampard a mágnes két pólusa, a többiek pedig….volt még valaki rajtuk kívül is a pályán? Ja igen, Beckham remekül festett öltönyben a kispadon. Kár, nekik szurkoltam..

Portugália – na, a görögök mellett ők a másik félkegyelmű-gyülekezet. Valaki néhány évvel ezelőtt egy kommunikációs tréningen azt mondhatta nekik, hogy „ti vagytok Európa braziljai”. A szerencsétlenek meg nem vették észre, hogy a tréner előző héten ugyanezt mondta a román női kézilabda válogatottnak. Azóta ha meglátja a labdát, Ronaldo-ban beindul a pavlovi reflex és nyomban levág tizenhét bicikli-cselt, s nem látja, hogy saját társai is rajta röhögnek. Sokan nem tudják, de a portugál színművészet évezredes hagyományokkal bír, a labdarúgók pedig hagyománytisztelő emberek, igaz mára a verbális kommunikációt háttérbe szorította a mozgásszínház. Megszámoltam, a portugál válogatott első mérkőzésén tíz perc alatt háromszor annyit fetrengett a földön, mint a teljes mezőny együttvéve. Kiesésüket több mint ötmilliárd ember ünnepelte közös Gaia-tudatban.

Brazília – Dunga irányításai alatt ők lettek Dél-Amerika németjei (a németek közben Közép-Európa spanyoljai, a spanyolok pedig Dél-Európa braziljai). Ezzel mindent el is mondtam róluk. Első blikkre egy akaratgyenge, műmájer banda benyomását keltették, akik az első alkalommal, amikor komoly ellenállásba ütköztek, bedobták a törölközőt. Második blikkre pedig egy akaratgyenge, műmájer bandának tűntek, akiknek esze ágában sem volt megdögleni a szent gyepen. Nem véletlen Pelé jól időzített fricskája sem: a braziloknak brazil focit kell játszania, csak úgy nyerhetnek. Nos, ez nem brazil foci volt, hanem egy riói Tesco.

Argentína – egy megbolydult hangyaboly kutya füle az argentin csapathoz képest. Ehhez képest lenyűgöző az ezüst országának teljesítménye, ám azért legyünk realisták. Messiék leginkább egy hetvenes évekbeli hippi kommunára emlékeztettek, akiket két dolog tartott életben, az isteni Diego-sámán eszelős lelkesedése és napi négy gramm jóféle ganja. Fejenként. Egy család, ahol mindenki haver, a harmincöt éves Veron nyugodtan töketlenkedhet, a legnagyobb bakik után is mosolyogva veregeti a hátát minden csapattárs, vagy a lassan negyvenbe kúszó Palermo, aki gólja után idétlen óvodásként szórja a puszikat és repülőst játszva köröz a pályán, a fináléra pedig belibben a világ valaha élt legragyogóbb törpe őrültje, hogy homoerotikus masszázsban részesítse báránykáit. La Divina Commedia, a legszórakoztatóbb fajtából.

Hollandia – az arrogáns tahók remek csapatot alkotva immár a döntőben vannak, ám ne feledjük, nincs még egy ilyen alattomos és nagyképű társulat a földtekén. Van Bommel-t a Második Világháborúban bizonyosan tábornokká nevezték volna ki, azzal a feladattal, hogy éjszaka szórjon napalmot gyermekkórházakra, és sunyi szabálytalankodásban a többiek se nagyon maradnak le tőle, Sneijder pedig a világ legnagyobb kamugépe, öt góljából hármat nem is ő szerzett. Hol van már a Cruyff és Neeskens, vagy Gullit és Van Basten fémjelezte csodacsapat – egyik sem nyert vébét, ők pedig itt lehet, hogy a mennybe mennek. Ja, majd elfelejtettem, a holland szurkolók a megnyert elődöntő után örömükben lerombolták fél Hágát.

Következő, egyben utolsó jegyzetem a Top 10-ről szól, azaz a a VB tíz legirritálóbb személyiségéről. 

Sokáig gondolkodtam, mi lehetne érdemes arra, hogy egy politikailag teljesen inkorrekt értekezés témájaként kifejtsem? És akkor beütött. Hiszen mi lehet élvezetesebb a magunkfajta, itthonról, függetlenként szemlélődő szurkoló számára, mint a nagy, szerencsés futballnemzetek görbe tükörben, vagy torz szűrőn keresztül való vizslatása? Jöjjön, aminek jönnie kell, első körben a csoportkörben kiesett országok közül válogattam néhányat.

Olaszország – az olaszokat érintőlegesen már elemeztem, de ettől függetlenül itt nekik kell szánjuk az első helyet. Nincs még egy ilyen mázlista, opportunista válogatott, amely mintha valóban Fortuna asszony háziszeretőjeként kapta volna meg azt, ami a többi dolgos, szorgos kis nemzetnek elérhetetlen. Az olaszok a függvénytelen színészkedés, időhúzás és véletlen gólok feltalálói, akik szinte művészetté emelték az élvezhetetlen futball tudományát. Nem létezik még egy csapat a világon, amely ennyi mérkőzést nyert volna meg úgy, hogy

a) talált egy véletlen gólt az első percben és azután kilencven percig rugdosta a labdát a stadionon kívülre;

b) talált egy véletlen gólt a kilencvenedik percben;

c) nem csinált semmit, és aztán valahogyan megnyerte a mérkőzést.

Az olaszok rettenetesen büszkék a futballjukra, de ha megkérdeznénk valakit, mit is jelent a talján labdaművészet, szerintem tízből tíz megrántaná a vállát és valami ilyesmit mondana: "fogalmam sincs, nyerni kell és kész". Ezen a vébén sajnos még ezt sem mondhatjuk el róluk, ez az olasz csapat még arra sem volt jó, hogy utáljam őket.

Franciaország – a nemzeti öntudat arhetipikus manifesztuma volt évtizedekig az elitista, nagyképű, ám roppant tehetséges francia válogatott. Kevés ellenszenvesebb csapat létezik, és létezett náluk (jó, annyira mégsem kevés), de legalább tudtak játszani. Az elhivatottsággal már anno, Platini korában is volt némi gond, de amit most láttunk, az maga a röhej. Ennyi elkényeztetett, kiöregedett vadászkutyát egy kis kertben fogatlanul ugatni minden, csak nem élvezet és az ember már nem is tudta, megvesse, vagy szánja őket? A franciák arisztokratikus eleganciája mára börleszkké vált, a gallokra jellemző népnemzeti öntudat azonban még szerencsére megvan – ezúttal ugyan nem a szakszervezet ment ki az utcára a megemelt nyugdíjkorhatár ellen tüntetni, hanem a csapat puccsolta meg az edzőjét, a nemzetét…és önmagát. Amikor a farok csóválja a kutyát…illetve, bárcsak tudnám, mi van a farkon túl.

Nigéria és Elefántcsontpart – Afrika gyémántjai, gyöngyszemei, mittudomén micsodái jó tizenöt évvel ezelőtt még elkápráztatták a Világot, és mindenki tőlük várta a futballforradalmat. Nos ami mára maradt, az néhány érthetetlenül nagyképű, pökhendi, agyhalott szupersztár, akinek semmi és senki sem szent kivéve a zöldhasút. Afrikai futball = öncélú, felesleges cselek és driblik és nulla kohézió. Mintha tizenegy olyan ember lenne pályán, akiknek semmi közük egymáshoz, megjegyzem, valószínűleg nincs is. Szertelenségük olykor édesnek, bájosnak tűnhet, ám ne feledjük, ez egy csapatsportág, amihez láthatóan nulla affinitása van az afrikai kontinens csapatai zömének. Idétlen óvodások, akiknek már az iskolában lenne a helyük, de a felügyelőbizottság nem tartotta elég érettnek őket ehhez.

Görögország – nincsen ellenszenvesebb csapat a görög válogatottnál (még a portugál sem, pedig őket aztán lehet utálni), Európa bajnoki címük pedig a futballtörténelem legfelháborítóbb eseménye - ever. A görögök mára elfelejtették azokat az értékeket, melyeknek köszönhetően meghódították a világot ez a csapat maga volt a méla undor és unalom. A kérdés, hogy ezért mi a fenének kellett kiutazni? A régi görög drámák forgatókönyvéből csupán a gyomorforgató színészkedés maradt meg, én például papírzacskóval néztem végig azt a kétszer tíz percet, amit kibírtam a meccseiken. Ennyi szimuláns, tehetségtelen, céltalan férfiembert ilyen kis helyen tényleg ritka alkalom együtt látni, szociológiailag éppen ezért mindenképpen ajánlom elsőéves bölcsészhallgatóknak. Rehhagel remekül kitalálta az egyenletet: ha nem kapunk gólt, akkor vereséget sem szenvedhetünk. Az egyetlen gond ezzel, hogy ezt itt kérem győzelemre játsszák. Sziszifusz forog a sírjában.

Következő részünkben jönnek a nagyágyúk: Anglia, Portugália, Brazília és a többiek.

Sorozatunk legutóbbi részében megismerkedtünk a labdarúgás alapfogalmaival, itt az ideje tehát annak, hogy elmélyedjünk a sportág mélyebb rétegeibe. Ma a Csapattal, azon belül pedig a posztokkal foglalkozom.

Csapat. Gyűjtőfogalom, azon játékosok összessége, akik egy közös célért véd- és dacszövetséget kötnek. Ez a cél lehet a Kapu góltól való megvédése, a Labda eljuttatása az ellenfél Kapujába (ez a legritkább), az edző ellehetetlenítése, a nézők hergelése, pénzkeresés. A Csapat tagjai különböző célokért is küzdhetnek – ilyen lehet az egyedi reklámszerződés, szerződés-hosszabbítás. Ekkor azonban az egységes közös cél megszűnik létezni, a Csapat pedig jó eséllyel vereséget szenved (lásd. Franciaország).

Kapus. Az igazi vesztes. Elvileg ő hivatott megakadályozni, hogy a Kapu felé tartó Labda áthaladjon a gólvonalon, ám ez ritkán sikerül neki, és ha igen, akkor arra senki sem emlékszik. Annál inkább azon esetekre, amikor a Kapus szinte valószínűtlen ügyetlensége folytán a Labda mégis áthalad a gólvonalon. Ezt hívjuk potyagólnak. A potyagól sűrűsége világszerte eltérő, meglepő módon földrajzilag Nagy-Britannia területén a legmagasabb az aránya. Vesztes létére a Kapus örök, szinte gyermekien optimista alak, ebben egyébként igaza van, máshogyan nem is lehet elviselni, hogy a célunk nem a siker, hanem a kudarctól való menekülés. 

Söprögető/középhátvéd. A nagyfejű megmondóember. Folyton okoskodik, mindenhez jobban ért, miközben futni nemigen van kedve. Általában kiöregedet irányítók végzik ezen a poszton. Ha a poszt nevének eredetére vagyunk kíváncsiak, képzeljünk el egy nyugdíjas házmestert, amint ráérősen tisztíja a gangot, nos, körülbelül ilyen tempót diktál a söprögető is. Igazi fafej, makacs, önfejű és meggyőzhetetlen.

Hátvédek. Közismert tény, hogy a tehetségtelen focistából lesz hátvéd, ami egyébként érthető - gyermekkorában mindenki csatár, vagy irányító akar lenni. Strukturális szempontból a Hátvéd szerepe hasonlóan kegyetlen a Kapuséhoz – a hátvéd nem nyer meccset, de rajta megy el a derbi. A Hátvédek körülbelül a tizedét érik a piacon a csatároknak, ami miatt állandó sértettség és frusztráció dolgozik bennük. Ezt úgy vezetik le, hogy teljesen értelmetlenül kettétörik az ellenfél játékosának sípcsontját, majd széttárják a két karukat, jelezve, hogy semmi sem történt.

Irányító. A másik vízfejű. Nem elég gyors, hogy csatár legyen, de derogál neki a hátvéd poszt. Imád szerepelni, mentségére legyen mondva, hogy nem operettszerű, sokkal inkább drámai szerep az övé. Igazi primadonna, azt hiszi, két okos passztól zseninek tartják. Nomen est omen alapon éli az életét, igazi kotnyeles Jolly Joker. Szereptévesztéséből adódóan állandó konfliktusban áll a középhátvéddel, az edzővel, a bíróval és a közönséggel. Az összes irányító kiállhatatlan, egoista alak.

Szélsők. A szerencsétlen, ügyetlen, egykori rövidtávfutók tökéletes szerepköre. A Hátvéd előrerúgja a labdát, a szélső pedig fut és tízből egyszer talán beadja. A foci egyik legjellegzetesebb motívuma, amikor a Szélső eszméletlen tempóban rohanva mellérúg a labdának, amely az alapvonalon túl landol, ő pedig fut tovább egészen a reklámparavánig.

Csatár. Igazi operetthős, a bonviván. Imád szerepelni, mindene a rivaldafény de dolgozni már büdös neki. A lehető legkisebb befektetett munkával a lehető legnagyobb elismerés – a csatár maga a hatékonyság, mely miatt neves közgazdászok is évtizedek óta kutatják a lehetséges okokat. A csatár roppant sértődős, ha nem rúg gólt, vagy nem kap kihagyhatatlan passzt, elmegy a kedve a játékostól, látványosan szenved, csípőre tett kézzel rosszallóan néz. Ha valamiért mégis elfárad, ügyesen folyton lesen marad, majd reklamál, hogy miért olyan későn kapta a labdát. A csatár egy szereplési vágytól izzó ripacs.

Cserék. A mellőzött sztárok minden baját magukon viselik. Alig kapnak lehetőséget, ezért abba a tíz percbe akarják belesűríteni egy három felvonásos dráma minden pillanatát, ami megadatott. Éppen ezért a cserejátékos mindig túlmozgásos, hiperaktív, viszont kevéssé hatékony. Nem veszi észre, hogy csak epizódszerep az övé, úgy csinál, mintha most kezdődne a mérkőzés, miközben kizárólag azért cserélték be, hogy még egy perc elteljen. Cserének lenni ciki, ezért több magyar focista is inkább lemondta a válogatottságot, minthogy a kispadon égesse magát.

Ezek tehát a főbb posztok a Csapaton belül, remélem, mindenki számára világossá vált melyik kedvence miért épp ott szerepel, ahol?

HOGYAN NÉZZÜNK FOCIVÉBÉT?

Miért napközben van a meccsek zöme? Miért sört isznak a focirajongók, miért nem fröccsöt? Miért nem szurkol senki Hondurasnak? Miért narancssárga Elefántcsontpart meze és mi történik, ha mondjuk Hollandiával meccselnek? Ha pedig minden mérkőzés után mezt cserélnek, mennyi szerelést visznek ki magukkal? Hogyan lehet az olaszoknak egyáltalán szurkolni, és mi az értelme ennek az egésznek?

Sorozatunkban rövid kis útmutatót találnak a foci vébé lehetőségeinek maximális kiaknázására. Kitérek jelentős és teljesen jelentéktelen témákra, ám ne legyenek illúzióik, az ördög még mindig a részletekben rejlik.

Harmadik rész – A MECCSNÉZÉS MÓDSZERTANA

Az már tudjuk, mit várhatunk a kommentátortól és az őt delegáló televíziós csatornától, azonban lehetőségeink maximális kiaknázásához alaposan és előre fel kell készüljünk a ránk váró közel két óra során felmerülő problémákra. Következzék hát a meccsnézés módszertana!

Szünetben irány a mosdó, erre hozzávetőlegesen két, két és fél percünk van, mert az elemzésekről nem akarunk lemaradni, még akkor sem, ha a világ legjobbjait épp olyanok feszítik keresztre, akik maximum a magyar első osztályban alkottak maradandót. Az elemzés azért is fontos, mert ilyenkor remekül el lehet küldeni a „szakértőt/műsorvezetőt” a fenébe, és a többiekkel végre leszedhetjük a keresztvizet a közvetítésben érintett felekről, bírót, ellenfelet is beleértve. A kutyát eszünkbe se jusson levinni sétálni, hiába szoktuk a feladatot tíz perc alatt abszolválni, most tuti, hogy találkozunk a szomszéd nénivel, akinek a szukája épp tüzel, az unokája pedig most érettségizett, a kettő együtt garantáltan késéshez vezet, afelől pedig ne legyen kétségünk, hogy az elszalasztott percekre legalább egy gól és egy kiállítás esik majd.

Fontos a hidratálás, ugyanis aktív sportolás közben rengeteg folyadékot veszít a sportoló, ezt pótolni kell. Nekünk is, hiszen mi szurkolóként maximálisan együtt élünk és érzünk csapatunk tagjaival, vitán felül áll, hogy erkölcsi kötelességünk ebben is támogatni őket. A víz hidratálásra nem alkalmas, ez közismert tény, hiszen hiányoznak belőle az emberi szervezet számára nélkülözhetetlen nyomelemek és ásványi anyagok, ellenben a sört mondhatni erre találták ki. Indoklásként legyen elég annyi, ha a Kedves Olvasót a sör alapanyagaira emlékeztetem – komló, élesztő, gabonák, természetes cukor -, csupa-csupa egészséges alkotóelem.

Mérkőzés végén figyeljünk, hogy legyen a közelünkben valaki, akárki, akinek megmondhatjuk a véleményünket. Ha nem ért a focihoz, az a legjobb, ekkor nem keveredünk felesleges, értelmetlen vitába, a csapatunk úgyis kikapott, ilyenkor a megértő, ám csendes hallgatóságnál nincs jobb terápia. Most már levihetjük a kutyát is, higgyék el, a szomszéd néni sem akad az utunkba.

A „Hogyan nézzünk focivébét” következő részében a labdarúgás alap szókincsével foglalkozunk behatóbban, addig is, szurkoljanak rendületlenül!

HOGYAN NÉZZÜNK FOCIVÉBÉT?

Miért napközben van a meccsek zöme? Miért sört isznak a focirajongók, miért nem fröccsöt? Miért nem szurkol senki Hondurasnak? Miért narancssárga Elefántcsontpart meze és mi történik, ha mondjuk Hollandiával meccselnek? Ha pedig minden mérkőzés után mezt cserélnek, mennyi szerelést visznek ki magukkal? Hogyan lehet az olaszoknak egyáltalán szurkolni, és mi az értelme ennek az egésznek?

Sorozatunkban rövid kis útmutatót találnak a foci vébé lehetőségeinek maximális kiaknázására. Kitérek jelentős és teljesen jelentéktelen témákra, ám ne legyenek illúzióik, az ördög még mindig a részletekben rejlik.

Második rész – A KÖZVETÍTÉS

A hetvenes-nyolcvanas évek sci-fi regényeiben volt egy bevált sablon. Amikor valami megfoghatatlan, misztikus jövőképet kívántak festeni a világról, kiírták, hogy 2010. Vagy 2009, mindegy. A lényeg, hogy most itt vagyunk és be kell valljuk, sok minden nem változott. Igen, a focivébét immár az interneten is nézhetjük, de túl sok választási lehetőségünk nincs, sőt. Én például, borhogyan is próbáltam rádión hallgatni, esélyem sem volt rá. Marad a televízió, abból is az, ami van, no meg egy-két alternatív megoldás. A közvetítés során számos zavaró tényező léphet fel és ahhoz, hogy maradéktalanul élvezhessük a mérkőzéseket, fel kell készülnünk minden eshetőségre. Lássuk tehát, mi vár ránk!

A kommentátor a néző ellensége. Ezt jobb, ha az elején leszögezzük, máskülönben megengedhetetlenül megengedőek leszünk vele szemben. A kommentátor általában teljességgel felkészületlen, szinte mindig elfogult, és kilencvenkilenc százalékban a csapatunk ellen van. Arról nem is beszélve, hogy nem ért a focihoz és ezt még csak nem is szégyelli, hanem szinte kérkedik az ökörségeivel. Egyszerűen képtelen a játékosok neveit helyesen kiejteni, szuszog, mert az a fixa ideája, hogy a mikrofon hangképzési adottságai a szájüregben a legideálisabbak, és hirtelen, minden előjel nélkül üvöltözni kezd. Megoldás lehet, ha levesszük a hangot, én kipróbáltam, de egy idő után azon kaptam magam, hogy még a vuvuzela is hiányzik. Átmenetileg játszhatunk azzal is, hogy amikor megszólal, elnémítjuk a televíziót, ekkor viszont nem fogjuk tudni, mikor hagyja abba, sőt, ha esetleg véletlenül érdekeset mondana, akkor száz százalék, hogy ekkor teszi. Soha ne figyeljünk oda arra, amit mond, és legyünk mindig bizalmatlanok – be akar csapni és ha nem figyelünk, meg is teszi.

Kép- illetve hanghiba esetén mindenképpen próbáljuk meg beállítani a készüléket. Ne törődjünk a felirattal, mely szerint „A közvetítési hibáért szíves elnézésüket kérjük”, nyugodtan programozzuk át az összes csatornát. A gond nem fog megoldódni, de legalább megnyugtat a cselekvés. Készüljünk fel rá, hogy szinte biztosan lemaradunk egy gólról, vagy kiállításról, és biztosak lehetünk benne, hogy ez kizárólag velünk történhet meg.

A közvetítés hátteréről egyelőre ennyit, következő részünkben a meccsnézés módszertanát vesszük górcső alá.

Topor Csaba a SportKlub szerkesztő-kommentátora

HOGYAN NÉZZÜNK FOCIVÉBÉT?

Bizonyára a Kedves Olvasóban is számtalanszor felmerült a következő kérdések egyike-másika. Miért napközben van a meccsek zöme? Miért sört isznak a focirajongók, miért nem fröccsöt? Miért nem szurkol senki Hondurasnak? Miért narancssárga Elefántcsonpart meze és mi történik, ha mondjuk Hollandiával meccselnek? Ha pedig minden mérkőzés után mezt cserélnek, mennyi szerelést visznek ki magukkal? Hogyan lehet az olaszoknak egyáltalán szurkolni, és mi az értelme ennek az egésznek?

Szögezzük le rögtön az elején, a focinak semmi értelme. Huszonkét meglett férfi rohangászik a füvön, hogy egy krétával rajzolt vonalon túlra taszigálja a labdát, miközben mindehhez három, tőlük megjelenésében jelentősen elkülöníthető figura fizetésért próbál asszisztálni oly módon, hogy adott idő alatt a lehető legtöbbször akassza meg a játék folyamatát. Kutatók a mai napig nem tudták megfejteni, vajon miért a labdarúgásból lett az, ami és miért nem rögbiből, vagy a gyeplabdából, hogy maradjunk a labda-fű-emberek korrelációnál.

De ha már ez így alakult, próbáljuk meg minél élvezetesebbé tenni ezeket a másfél órákat, nem?

Nos, Kedves Olvasó, sorozatunkban rövid kis útmutatót találnak a foci vébé lehetőségeinek maximális kiaknázására. Kitérek jelentős és teljesen jelentéktelen témákra, ám ne legyenek illúzióik, az ördög még mindig a részletekben rejlik.

Első rész – KELL EGY CSAPAT!

Vegyük a csapatokat, mert szurkolni muszáj, anélkül teljesen felesleges belevágni. Először is, lett légyen bármilyen mérkőzés is a soron következő, válasszunk magunknak csapatot! De hogyan? Az egyéni szimpátiának, intuíciónak ugyan komoly szerepe lehet a választásban, ám azért vannak örökérvényű szabályok.

Sose szurkoljunk olyan csapatnak, amelyik a múltban megalázó verést mért a magyar válogatottra! Igaz, ez jelentősen leszűkíti mozgásterünket, de kerüljük, még a lehetőségét is annak, hogy konfliktusba kerüljünk saját lelkiismeretünkkel. Ha két olyan csapat játszik, amelyik a múltban megalázó vereséget mért ránk, akkor annak szurkoljunk, amelyik ezt régebben tette – közismert tény, hogy a múlt ködébe sok kellemetlen emlék beleveszett már.

Kerüljük azokat a csapatokat is, melyek elve vesztésre vannak ítélve. Ez elsőre kegyetlennek hangzik, ám valljuk be, ez az egész őrület a szurkolásról, nota bene a győzelemről szól. Ha érzelmileg nem vagyunk érintettek, sem mazochisták, akkor legalább azzal ne sokkoljuk magunkat, hogy főlehajtva sétálunk a krokodil szájába. A gyengék sorsa, hogy elvérezzenek, és noha tényleg roppant szimpatikus egy csetlő-botló alakulat a nagyok játékában vergődve, azért sokkal jobban csúszik a sör, ha a végén a mi csapatunk hagyja el nyertesen a pályát.

Csapatválasztásnál sokat nyom a latban a szerelés is. Kerüljük az unalmas mezben pályára lépő csapatokat. Legyen valami különleges a játékosok megjelenésében, amivel azonosulni tudunk. Most komolyan, hogyan akarunk szurkolni olyasvalakiknek, akikre nézve a józsefvárosi piac jut az eszünkbe? Azonos színű póló, nadrág és sportszár szóba sem jöhet, a színek tükrözzék korunk szellemiségét, az individualizmus éveiben a mez maga legyen az önkifejezés legfontosabb eszköze.

Semmiféleképpen ne szurkoljunk olyan csapatnak, amelyben több játékos is ugyanúgy néz ki, vagy hasonló a neve. Összezavar, és elbizonytalanodunk tőle. A labdarúgás nézői oldalról rengeteg koncentrációt igényel, például leshelyzet, vagy szabálytalanság esetén, ilyenkor kimondottan rosszul jön, ha azon kell gondolkodni, hogy most akkor Kim Dzsong Kim, esetleg Jün Szin Kim, vagy Mang Hun Kim csúszott-e be hátulról páros lábbal? A nevek könnyedén helyettesíthetőek bármilyen nemzetre, Sanchez, Smith, Schulz, és hasonló nevekre különösen figyeljünk. Ugyanígy könnyen beláthatjuk, mennyire idegesítő, ha egy csapatban több magas, hófehér bőrű, teljesen kopasz játékos található, egy idő után minden energiánkat arra fogjuk pazarolni, hogy lokalizáljuk az adott egyént, közben pedig nem látjuk, hogy a balbekk mekkora esernyőt adott a jobbszélsőnek.

Ne szurkoljunk olyan csapatnak, amelynek tagjai folyamatosan színészkednek, hiába a mondás, a Világ csupán annyiban egy nagy színpad, hogy adott pillanatban mindahányan egyszerre vagyunk rajta jelen. Ugyanígy erősen kerülendő a labdát unalmasan tologató gárda is, ellenben a folyamatosan durvuló, már-már kegyetlenségbe hajló jelenetek fokozzák az emberi szervezetben tapasztalható adrenalin-szintet, így emlékeztetve minden nézőt a sport, mint általános gyűjtőfogalom gyökereire, mikor is a két háború közötti unalmas mindennapok elütésének új módozatát fedezte fel benne a két lábra állt homo sapiens.

Ezzel el is érkeztünk első fejezetünk végéhez, persze lehetne még említést tenni az olyan szűrési, leválogatási-elvekről, mint a beszélt nyelv viszonya a magyarhoz, vagy az általunk beszélt idegen nyelvek kapcsolata a pályára lépő csapatok anyanyelvével, esetleg választhatunk az alapján is, hogy melyik csapatból ismerünk akár egyetlen játékost, vagy, hogy melyikkel játszottunk utoljára az X-Boxon (Playstation, stb.).

A lényeg, hogy legyen kinek szurkolni, különben az egész egy fabatkát sem ér. Következő részünkben a kommentátorokról és a különböző elviselési-/elkerülési technikákról értekezem, addig is, hajrá és ne feledjék: KELL EGY CSAPAT!

Topor Csaba a SportKlub szerkesztő-kommentátora